Milyenek voltaképpen a gyerekek?
A gyerekekkel kapcsolatos közfelfogás hagyományosan kétpólusú: egyszerre van jelen a gyerekek ártatlanságát, romlatlanságát, esendő voltát, illetve a gyerekek természetét alapjaiban megváltoztatni, megtörni kívánó, a gyerekek társadalomellenességét képviselő nézőpont. Az, hogy éppen melyik kerül előtérbe, nem a gyerekekről, hanem a felnevelkedésük feltételeit alakító felnőtt társadalomról szól. Amikor különböző okokból nehézségek mutatkoznak a gyermeknevelésben, általában előtérbe kerülnek a gyerekek rossz természetét, az öröklöttség hatását hangsúlyozó vélemények. Más korszakokban, amikor a nevelés terén sikerül előrelépni, például az olasz reneszánsz korában, vagy a huszadik század első felében inkább kedvesnek, jó természetűnek látják a gyerekeket.
A gyermeknevelés megfelelő módszerei - amelyek sohasem egyetemesek, hiszen mindig más kultúrához kell a gyerekeket “illeszteni" -, e két nézőpont képviselőinek vitáiban formálódtak. A mai helyzet különlegessége, hogy a viták elültek. A “globális gyermekfelfogás", amely a nemzetközi jogszabályokban, az oktatáspolitikában, sőt a neveléstudományban is tükröződik, elvont, nem illik a sokféle valódi, élő gyerekre. E felfogás szerint a gyerek nemcsak ártatlan, de nem is feltételezhető róla, hogy bármi olyat tegyen, ami a felnőttek heves ellenállásába ütközik. Ezért immár egyre több országban törvény tiltja meg a szülőknek, hogy akár egy ujjal is illessék a gyereket, szakértők igyekeznek lebeszélni őket a szidás vagy a büntetés bármilyen formájáról. Ritkán esik szó ugyanakkor arról, hogy egyre gyakrabban állnak fenn a nevelés számára különlegesen kedvezőtlen feltételek, mint az egzisztenciális nehézségek, a perspektívátlanság és a szegénység, vagy a középosztályt is egyre gyakrabban sújtó bizonytalanság, a sokakat érintő migráció.
Öröklött-e az agresszív hajlam?
A közelmúlt erőszakos cselekményeivel kapcsolatban szakértők sokasága említette az öröklés hatását, az anya-magzat kapcsolat szerepét, van olyan szakember, aki már óvodás korban azonosítani véli a későbbi agresszív természet jegyeit. Csakhogy az agresszív viselkedés önmagában nem rendkívüli és nem is természetellenes. Alkalmanként minden élőlény agresszióra kényszerül a fennmaradása, szaporodása érdekében. Az az állat, amely nem tudja magát megvédeni a fajtatársaival szemben, aligha él sokáig. Az élőlények, így az ember is igyekeznek minél kedvezőbb pozíciót kivívni maguknak.
Az sem meglepő, hogy egy ilyen egyetemesen jellemző tulajdonság már egészen kicsi kortól jelen van. Nem a születéstől, mivel az agresszió minden meghatározása szerint szándékos és céltudatos cselekvés. A csecsemő hajráncigálása, hadonászása nem agresszió, hiszen még nincs célja, és egyáltalán nem tud a következményekről. A legkorábban másfél-kétéves kortól beszélhetünk valódi agresszióról, természetesen szem előtt tartva, hogy egy kisgyerek csak igen korlátozott mértékben tudja felmérni tette következményeit. Az agresszivitás hajlama ugyanakkor változó, van, akikben gyengébb, és van, akikben erősebb. Köztudott például, hogy a fiúk-férfiak a nőknél gyakrabban keresnek agresszív megoldást. Ám ahogyan éhségünket és szexuális vágyainkat is kénytelenek vagyunk a kulturális elvárásoknak megfelelően kiélni, ugyanúgy megtanuljuk, milyen helyzetekben és milyen formában engedhetünk agresszív indulatainknak: a kulturális elvárásokat még a legagresszívebb alkatú ember sem hagyhatja figyelmen kívül büntetlenül. A tanulás képes nagymértékben alakítani az öröklött hajlamot, ezt mutatja, hogy bár az öröklötten fokozott agresszív hajlam mindig ugyanolyan arányban van jelen, a különböző kultúrákban gyökeresen eltérő az agresszióval kapcsolatos felfogás és az agresszió gyakorlása is. Shakespeare korában például mindennaposak voltak az utcai verekedések, gyakran ártatlannak induló szóváltások is gyilkossággá fajultak. Nem volt megfelelő hatósági kontroll és nem voltak megfelelő nevelési módszerek sem.
Az elmúlt mintegy másfél évszázad, a modernizáció fejleménye, hogy az emberek tömegesen megtanulták “civilizáltan" kezelni az indulataikat. Ez nem könnyű, mivel a gátlások kialakítása vesződséges, és különösen nehéz az agresszió esetében, amelynek késztetése nehezebben küzdhető le, mint az éhség vagy a szexuális vágy. Az agresszív indulat ráadásul “ragadós": a partnerünk vagy az ellenfelünk oldalán tapasztalt ellenséges indulatot egyaránt nagyobb eséllyel “vesszük át", mint más lelkiállapotokat.
Hogyan tanuljuk meg leküzdeni agresszív indulatainkat?
Az agresszió tehát igen nagymértékben kulturális probléma, de ez nem jelenti azt, hogy az egyes ember semmit sem tehet. Döntő fontosságú, hogyan reagál a felnőttvilág a gyerek próbálkozásaira: azok a szülők járnak el megfelelően, akik a szándékosság megjelenésének pillanatától helytelenítik az oktalan, indokolatlan agressziót. Ma azonban a szakértők gyakran ezzel ellentétes üzeneteket küldenek a szülőknek, azt, hogy minél kevésbé korlátozzák a gyerekeket, és lehetőleg semmit se tiltsanak meg nekik. Pedig a felnőttek rosszallása, megfelelő korlátozás nélkül a gyerekek túlnyomó többsége önmagát sem tudja majd kontrollálni: az agresszív viselkedés beépül a viselkedésbe és egyre nehezebb lesz uralkodni rajta. Az agresszív viselkedésforma átmenetileg megerősítést is nyerhet, hiszen egy gyerekközösségben esetleg gyors eredményt lehet vele elérni, és az agresszív gyerekekhez könnyen csapódnak hasonló társak.
A média és az agresszivitás
A média szerepéről folyamatosan zajlanak az álviták. Igaz, a média csak egy a kultúra sokféle eleme közül, de kétségkívül az egyik legfontosabb elem. Márpedig a jelenkor kultúrája át van itatva az erőszak hangjaival, képeivel. Kétségtelen, hogy az emberi konfliktusok, az indulatok ábrázolásával minden korban találkozunk, ám az a mód, ahogyan ma láttatják velünk, különleges. Még az ártatlanabb hírek is vértől csöpögnek. A gyerekeknek szóló filmek, műsorok, számítógépes játékok sokasága tompítja az erőszakkal szembeni természetes undort, a rajzfilmek, sőt a gyerekkönyvek is tele vannak naturálisan agresszív részletekkel. A gyerekek maguk is agresszívek a képernyőn: betörőket kergetnek el, kémeket lepleznek le. A gyermekruha-boltok kirakataiban álló divatbábuk is verekedő, agresszív gyerekek.
Agresszivitás az iskolában
Ma az egyik legnagyobb probléma az iskolai agresszió. Már senki sem emlékszik rá, hogy a tankötelezettség bevezetésére részben azért volt szükség, mert a városodás, a szülők elfoglaltsága miatt a felügyelet nélkül maradt gyerekek egyre több problémát okoztak. Mivel a felnőttek nem voltak képesek e feladatra, a gyerekek egymást nevelték, bandákba, csoportokba verődtek, amelyek hamarosan kezelhetetlennek bizonyultak. Az iskola, amellett, hogy elfoglaltságot és tudást adott, fegyelemre is tanított, emellett lehetőséget teremtett a kortárs csoportok együttműködésére. Bármilyen súlyos bírálatok is érték, mintegy másfél évszázadon át hathatósan segített a társadalmi integrációban. Az iskolai erőszak terjedése világszerte az iskola térvesztését mutatja: a pedagógusokat jogszabályok, rosszindulat és gyanakvás köti gúzsba, miközben azt várnák tőlük, hogy csodát tegyenek. Kérdés, ki fog jól járni azzal, ha helyettük a rendőrség és a bíróság próbálja “rendbe tenni" az erőszakos gyerekeket.
Mit tehet a szülő, ha a gyerekét bántalmazzák az iskolában?
Elsősorban is szerezzen róla tudomást. Tragikus helyzet, hogy a gyerekek egy részét annyira sikerül megfélemlítenie a társaiknak, hogy még a szülőknek sem mernek panaszkodni. A sok munka és a sok gond mellett is fontos, hogy a szülők bizalmas kapcsolatban legyenek a gyerekükkel, hogy napi szinten beszéljék meg a dolgokat. Így nem fordulhat elő, hogy egy gyereket a társai tartósan megalázzák, vagy zsarolják.
Ha a szülők megtudják, hogy ez a helyzet, keressenek közösen megoldást. Lehet, hogy az agresszív gyerek szülei semmit sem tudnak a problémáról, de az is lehet, hogy nem is nagyon akarnak tudni róla. A legjobb, ha sikerül a dolgokat megbeszélni, a tanárral és a gyerekekkel közösen kiutat találni. A bántalmazó gyerekeknek érezniük kell, hogy a viselkedésük elfogadhatatlan, a bántalmazottaknak pedig azt, hogy kapnak védelmet, ha kérnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése