Az öngyilkosság - más néven a meghívott halál - tipikusan humán jelenség, és az emberi lét egyik legtragikusabb eseményének számít, amely minden korban és minden kultúrában ismert volt. Az előfordulási gyakoriság Európában és Észak-Amerikában nagyobb, Dél-Amerikában és Ázsiában kisebb, a legritkább pedig az arab világban. Pszichiáter szakértőnk összeállítása az öngyilkosságok okairól és a megelőzés lehetőségeiről.
Az öngyilkosság előfordulása, okai
A mai nézetek szerint a befejezett öngyilkosságok kétharmadának hátterében kezeletlen depresszió áll. Ezt követi a sorban az alkohol- vagy drogfüggőség, a különféle krízishelyzetek, a skizofrénia, a személyiségzavarok és a daganatos betegségek. A befejezett öngyilkosság a világon mindenhol gyakoribb a férfiak körében, az öngyilkossági kísérletek viszont a nőknél vannak többségben. Általában a férfiak inkább választanak drasztikusabb módszert, mint például akasztást, lőfegyver használatát vagy a magasból leugrást.
A befejezett öngyilkosság tavasszal gyakoribb (bár ősszel is van egy második csúcs), a hét első felében (főleg hétfőn, ellentétben a gyilkosságokkal, amelyeket főleg pénteken vagy szombaton követik el), a nap első felében, nőknél pedig a menstruációt megelőző napokban. Szintén nagy az előfordulás a nagy gazdasági válságok idején, és tipikusan alacsony a háborúk alkalmával.
Sok fejlett ország is előkelő helyet foglal el a gyakorisági sorrendben, például Ausztria vagy Belgium, az öngyilkossági statisztikák alakulásának szempontjából tehát nem csak a gazdasági-szociális helyzet számít. A vallás és a tradicionális értékrend is fontos az adott ország esetében, így például az öngyilkosság jóval ritkább ott, ahol tiltják az alkoholfogyasztást. A mediterrán országokban általában kevesebb ember választja a meghívott halált, különösen azokon a helyeken, ahol nagy arányban vannak jelen gyakorló katolikusok. Általában igaz, hogy a vallást tekintve a katolikusok és a mohamedánok sokkal kisebb valószínűséggel követnek el öngyilkosságot, mint a protestánsok. A házasembereknél szintén ritkábban fordul elő öngyilkosság, mint az egyedül élőknél. Nem tisztázott a társadalmi osztály öngyilkossági gyakoriságra gyakorolt hatása, de egyes tanulmányok rámutattak arra, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb társadalmi rétegekben magasabb ez az arány.
A befejezett öngyilkosság tavasszal gyakoribb (bár ősszel is van egy második csúcs), a hét első felében (főleg hétfőn, ellentétben a gyilkosságokkal, amelyeket főleg pénteken vagy szombaton követik el), a nap első felében, nőknél pedig a menstruációt megelőző napokban. Szintén nagy az előfordulás a nagy gazdasági válságok idején, és tipikusan alacsony a háborúk alkalmával.
Sok fejlett ország is előkelő helyet foglal el a gyakorisági sorrendben, például Ausztria vagy Belgium, az öngyilkossági statisztikák alakulásának szempontjából tehát nem csak a gazdasági-szociális helyzet számít. A vallás és a tradicionális értékrend is fontos az adott ország esetében, így például az öngyilkosság jóval ritkább ott, ahol tiltják az alkoholfogyasztást. A mediterrán országokban általában kevesebb ember választja a meghívott halált, különösen azokon a helyeken, ahol nagy arányban vannak jelen gyakorló katolikusok. Általában igaz, hogy a vallást tekintve a katolikusok és a mohamedánok sokkal kisebb valószínűséggel követnek el öngyilkosságot, mint a protestánsok. A házasembereknél szintén ritkábban fordul elő öngyilkosság, mint az egyedül élőknél. Nem tisztázott a társadalmi osztály öngyilkossági gyakoriságra gyakorolt hatása, de egyes tanulmányok rámutattak arra, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb társadalmi rétegekben magasabb ez az arány.
Az öngyilkosság mindezek mellett családi halmozódást is mutat, amiben részben a tanult magatartásmódnak, részben pedig az öröklött tényezőknek van komoly szerepe. Az agyi ingerületátvivő anyagok (főleg a lecsökkent szerotoninkoncentráció) szerepét erősíti az a tény, miszerint az öngyilkosság következtében meghaltak agyában magasabb koncentrációban található meg a szerotonin egy bizonyos bomlásterméke.
A "csak" öngyilkossági kísérlet nem jelenti a szándék komolytalanságát, és az sem igaz, hogy aki beszél az öngyilkosságról, az úgysem teszi meg, hiszen a befejezett öngyilkosságot elkövetők között a kórelőzményben gyakran szerepel korábbi öngyilkossági kísérlet. Ennek ellenére egymástól jól elkülöníthető a két magatartásmód, vagyis aki valóban eltökélt, az magányosan hajtja végre tettét, megelőzve ezzel a "rajtakapást", drasztikusabb módszert választ, előre megfontoltan készül rá, míg a másik csoport (inkább nők) hirtelen ötlettől vezérelve (például szerelmi bánat miatt) kísérlik meg az öngyilkosságot, és általában csekély hatásfokú módszert (kis mennyiségű gyógyszert bevétele) választanak, majd azonnal segítséget kérnek.
A történeti adatokat tekintve Durkheim francia szociológus az egoista, az altruista és az anómiás öngyilkossági formákat különítette el. Az egoista forma izolálódik a társadalomtól, és végül ez vezet a halálához; az altruista egyén valamilyen "társadalmi cél" érdekében áldozza fel magát, mint amilyen az öngyilkos merénylet vagy az éhségsztrájk. Az anómiás típus pedig az úgynevezett konfliktushátterű öngyilkosságnak feleltethető meg.
Speciális és nagyon ritka a kiterjesztett öngyilkosság esete, amikor az öngyilkosságot elkövetni szándékozó egyén hozzá közel álló személyt vagy személyeket is bevon a cselekménybe, többnyire azok tudta és beleegyezése nélkül. Ezt többnyire nők követik el, és a saját gyermeküket "viszik magukkal a halálba". Ez nem azonos a kettős vagy többes öngyilkossággal, amikor minden résztvevő "beleegyezik" a cselekménybe. A kiterjesztett öngyilkosság esetén a motiváció többnyire az, hogy valaki szánalomból viszi a gyereket magával - például súlyos egzisztenciális okokból - vagy felmerülhet a bosszú szerepe is, a "szeretett lény elvitelével", többnyire házassági vagy párkapcsolati konfliktus kapcsán.
Az Európai Unió statisztikai adatai szerint 1994-ben Magyarországon az éves, mindkét nemre összesített halálozási arány százezer lakosra vonatkoztatva 33,5 volt (férfiak:56,1; nők: 14,6). 2005-re viszont a gyógyszeres terápiák fejlődésének köszönhetően ez 23,2-re csökkent (férfiak 40,0; nők: 9,2). A gyakoriság egy adott országon belül is mutathat eltéréseket, így például Magyarországon a keleti, délkeleti megyékben az öngyilkossági halálozás 2-3-szorosa a nyugati régiónak.Megelőzési lehetőségek
A "csak" öngyilkossági kísérlet nem jelenti a szándék komolytalanságát, és az sem igaz, hogy aki beszél az öngyilkosságról, az úgysem teszi meg, hiszen a befejezett öngyilkosságot elkövetők között a kórelőzményben gyakran szerepel korábbi öngyilkossági kísérlet. Ennek ellenére egymástól jól elkülöníthető a két magatartásmód, vagyis aki valóban eltökélt, az magányosan hajtja végre tettét, megelőzve ezzel a "rajtakapást", drasztikusabb módszert választ, előre megfontoltan készül rá, míg a másik csoport (inkább nők) hirtelen ötlettől vezérelve (például szerelmi bánat miatt) kísérlik meg az öngyilkosságot, és általában csekély hatásfokú módszert (kis mennyiségű gyógyszert bevétele) választanak, majd azonnal segítséget kérnek.
A történeti adatokat tekintve Durkheim francia szociológus az egoista, az altruista és az anómiás öngyilkossági formákat különítette el. Az egoista forma izolálódik a társadalomtól, és végül ez vezet a halálához; az altruista egyén valamilyen "társadalmi cél" érdekében áldozza fel magát, mint amilyen az öngyilkos merénylet vagy az éhségsztrájk. Az anómiás típus pedig az úgynevezett konfliktushátterű öngyilkosságnak feleltethető meg.
Speciális és nagyon ritka a kiterjesztett öngyilkosság esete, amikor az öngyilkosságot elkövetni szándékozó egyén hozzá közel álló személyt vagy személyeket is bevon a cselekménybe, többnyire azok tudta és beleegyezése nélkül. Ezt többnyire nők követik el, és a saját gyermeküket "viszik magukkal a halálba". Ez nem azonos a kettős vagy többes öngyilkossággal, amikor minden résztvevő "beleegyezik" a cselekménybe. A kiterjesztett öngyilkosság esetén a motiváció többnyire az, hogy valaki szánalomból viszi a gyereket magával - például súlyos egzisztenciális okokból - vagy felmerülhet a bosszú szerepe is, a "szeretett lény elvitelével", többnyire házassági vagy párkapcsolati konfliktus kapcsán.
Statisztikai adatok az öngyilkosságról
Az Európai Unió statisztikai adatai szerint 1994-ben Magyarországon az éves, mindkét nemre összesített halálozási arány százezer lakosra vonatkoztatva 33,5 volt (férfiak:56,1; nők: 14,6). 2005-re viszont a gyógyszeres terápiák fejlődésének köszönhetően ez 23,2-re csökkent (férfiak 40,0; nők: 9,2). A gyakoriság egy adott országon belül is mutathat eltéréseket, így például Magyarországon a keleti, délkeleti megyékben az öngyilkossági halálozás 2-3-szorosa a nyugati régiónak.
A rizikófaktorok közül a legjelentősebb valamilyen hangulatzavar jelenléte, korábbi öngyilkossági kísérlet a kórelőzményben, hasonló kísérlet valamely családtagnál (vérrokonnál), súlyos életesemények, mint például munkanélküliség vagy izoláció, illetve bizonyos életszakaszok, mint a serdülőkorú fiú vagy idősebb nő. Ennek megfelelően védő tényezők is vannak, mint a jó szociális és családi háttér, a terhesség, a szülést követő első év, a nagyobb gyerekszám a családban, valamint a gyakorló vallásosság.
A megelőzés módszerei gyakorlatilag azonosak a depresszió kezelésével, illetve megelőzősével: kiemelt szerep jut a lelkisegély-telefonszolgálatoknak, a médiában és a népszerűsítő könyvekben történő egészségügyi felvilágosításnak és néhány kiemelt területen dolgozóknak, mint a tanárok, a lelkészek, a katonatisztek vagy a laikus segítők.
Az öngyilkosságot megelőzően a betegek körülbelül kétharmada kommunikálja szándékát valamilyen formában a környezete felé, de ezek általában nem direkt utalások. Érdekes jelenség, hogy a híres emberek öngyilkosságának nyilvánosságra hozatala erős szuggesztív hatással bír az arra érzékeny személyekre (főleg a depressziósoknál) és ilyenkor átmenetileg megszaporodik az azonos módszerrel elkövetett öngyilkosságok száma (ez az ún. Werther-jelenség).
A "cry for help" (segélykiáltás) jelenség lényege, hogy az öngyilkosságra készülő személy valamilyen formában kommunikálja a környezete felé a szándékát, például gyógyszereket gyűjtöget, végrendelkezik, fegyvert vásárol, búcsúlevelet ír. Ha ebben a fázisban a környezet nem tudja megállítani a folyamatot, akkor előáll a preszuicidális (az öngyilkosságot közvetlenül megelőző) szindróma, amikor a gondolkodás és a magatartás beszűkül, az addig elfojtott agresszió önmaga ellen fordul, végül megjelennek az öngyilkossági fantáziák, például az elkövetés módjával vagy a személy halálát követő eseményekkel kapcsolatban. Fontos tény, hogy az öngyilkosok többsége nem meghalni akar, hanem másképp élni!
Nagy a felelőssége az észlelő orvosnak, aki többnyire pszichiáter vagy a háziorvos: nekik lehetőség szerint fel kell mérniük az öngyilkosság veszélyét, és erről tájékoztatniuk kell a hozzátartozókat is. A fő cél kezdetben az azonnali veszély elhárítása, gyógyszerek bevétele esetén a beteg méregtelenítése, stabilizálása, majd pszichiátriai gondozásba vétele. Ilyen esetben a kórházba utalás az egyetlen ésszerű út, amikor az orvos gondoskodhat a páciens biztonságáról. A továbbiakban a gondozás során is fontos a pszichiáter részéről a figyelem, például a gyakori, kismennyiségű gyógyszerfelírás (lehetőleg olyan típusú szeré, amivel kapcsolatban kisebb a túladagolás veszélye).
A megelőzés módszerei gyakorlatilag azonosak a depresszió kezelésével, illetve megelőzősével: kiemelt szerep jut a lelkisegély-telefonszolgálatoknak, a médiában és a népszerűsítő könyvekben történő egészségügyi felvilágosításnak és néhány kiemelt területen dolgozóknak, mint a tanárok, a lelkészek, a katonatisztek vagy a laikus segítők.
Az öngyilkosságot megelőzően a betegek körülbelül kétharmada kommunikálja szándékát valamilyen formában a környezete felé, de ezek általában nem direkt utalások. Érdekes jelenség, hogy a híres emberek öngyilkosságának nyilvánosságra hozatala erős szuggesztív hatással bír az arra érzékeny személyekre (főleg a depressziósoknál) és ilyenkor átmenetileg megszaporodik az azonos módszerrel elkövetett öngyilkosságok száma (ez az ún. Werther-jelenség).
A "cry for help" (segélykiáltás) jelenség lényege, hogy az öngyilkosságra készülő személy valamilyen formában kommunikálja a környezete felé a szándékát, például gyógyszereket gyűjtöget, végrendelkezik, fegyvert vásárol, búcsúlevelet ír. Ha ebben a fázisban a környezet nem tudja megállítani a folyamatot, akkor előáll a preszuicidális (az öngyilkosságot közvetlenül megelőző) szindróma, amikor a gondolkodás és a magatartás beszűkül, az addig elfojtott agresszió önmaga ellen fordul, végül megjelennek az öngyilkossági fantáziák, például az elkövetés módjával vagy a személy halálát követő eseményekkel kapcsolatban. Fontos tény, hogy az öngyilkosok többsége nem meghalni akar, hanem másképp élni!
Nagy a felelőssége az észlelő orvosnak, aki többnyire pszichiáter vagy a háziorvos: nekik lehetőség szerint fel kell mérniük az öngyilkosság veszélyét, és erről tájékoztatniuk kell a hozzátartozókat is. A fő cél kezdetben az azonnali veszély elhárítása, gyógyszerek bevétele esetén a beteg méregtelenítése, stabilizálása, majd pszichiátriai gondozásba vétele. Ilyen esetben a kórházba utalás az egyetlen ésszerű út, amikor az orvos gondoskodhat a páciens biztonságáról. A továbbiakban a gondozás során is fontos a pszichiáter részéről a figyelem, például a gyakori, kismennyiségű gyógyszerfelírás (lehetőleg olyan típusú szeré, amivel kapcsolatban kisebb a túladagolás veszélye).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése